Drágább minden kincsnél

szombat, november 12, 2016

Bella ébredése után kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy míg ő az igazak álmát aludta, néhány dolog jócskán megváltozott. Egy dolog azonban maradt, s az nem más, mint az éjszakai jeges mártózása következményei.


21. fejezet


Változásokra

Annyira reméltem, hogy láthatom még életemben Filit, és a többieket, akik Tóvárosban maradtak. Annyira, hogyha lehetett volna egy kívánságom, bármi az égadta világon, akkor is ezt kívántam volna, hogy épségben visszatérjenek. Elnyílt szájjal és könnyekkel küszködve meredtem a szőke törpre, de boldogságom mellé más is jutott: kétség. Kétség, hogy ők négyen még valaha is hajlandóak lesznek szóba állni velem. Hisz áruló lettem, gyáva, aki elszökött, holott még mit sem sejthettünk a sárkányról – és mégis. Társakat elhagyni főbenjáró bűn, én mégis elkövettem. Az már ismét újabb kérdés, hogy vajon hogy alakul sorsunk, ha velük maradok. Még az is előfordulhatott volna, hogy hibát vétek, s ezzel mindannyiunk vesztét okoztam volna. Ezen még gondolkozni is kár. És ha bár furdal a lelkiismeretem, ez csak egy csepp veszteség abból a boldogságból, mely megérkezésükből fakadt.
Nem álltam többé Fili tekintetét, melyen nem látszott se harag, se öröm – minek is örült volna? Hogy épségben elértem a Hegyhez? Mikor számára könnyedén úgy tűnhet, hogy én ezzel egy pillanatig se foglalkoztam?
Lehajtottam a fejem, és lehunytam szemhéjaim. Noha alig töltöttem el köztük egy kis időt is a hosszú álmom óta, máris túl soknak éreztem a történteket, és kipihentség helyett ismét kimerültség tört rám. Kétségbe ejtett ez a nagy változás, tudatlanság. Mindemellett a hatalmas, szívemről leszakadó kőtől könnyednek éreztem szívem.
Ez a kettős érzés könnyeket gyűjtött a szemembe.
- Bella? – tette kezét a vállamra bátyám. Éreztem, hogy haragja, melyet sosem tudott sokáig fenntartani, múlóban van. – Ne, ne, ne sírj... én nem haragszom, figyelj, hé, figyelj! – sikerült maga felé fordítani a fejemet, én pedig nem láttam mást, mint azt a bátyámat régről, aki egyszerűen olyan tanácstalan, mikor a kishúga sírva fakad, s tenni se tud ellene sok mindent – ellenben egyből megmutatkozik vajszíve. Hüvelykujjával elmaszatolta könnycseppjeimet.
- Haragudj csak, megvan rá minden okod, és még több is – fejtettem le óvatosan kezeit arcomról. – De Bilbó, mondd meg kérlek – néztem ismét a szemeibe -, mennyit, és mi mindent aludtam át?
Egy apró pillanatra elakadt a lélegzete, és mögém sandított. Követtem a tekintetét. Balin állt mögöttem, aki Thorin irányából érkezett.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha ezt velem beszéled meg – sóhajtott az idős törp. – Talán részletesebb beszámolóval szolgálhatok, mint fivéred. Jöjj csak! – intett, és pár perc múlva már egy félhomályban fürdő szobában ültem. Nem szerettem, hogy a Hegyben minden ilyen sötét volt. Mindent borongósra festett, és a sötét kövek mélabús tompasága csak még inkább lelombozott. Bár biztos voltam benne, hogy ez a hely régebben, teljes pompájában fényárban úszott.
- Több, mint két napot aludtál át, gyermekem – mondta Balin minden kerítés nélkül.
Először meg sem hallottam a bámészkodás közepette. Aztán az üzenet lassan eljutott a tudatomig, és döbbenet vette át a helyét kábultságomnak. Ennek tudtában azonnal rám tört az éhség és a szomjúság, melyre Balin előre számíthatott: vizet és egy kis cram-et adott. Az utóbbit még Tóvárosból ismertem. Akkor éppen csak belekóstoltam, és azt is egyből megbántam. Most azonban örömmel tömtem magamba az elém tett adagot, és reménykedtem, hogy ez a lelkesedésem a jövőben is fennmarad, mivel tudtommal ez szolgált egyetlen táplálékunkként.
Közben azonban a kérdésekről se feledkeztem meg, melyből egyre több ötlött fel: elsősorban persze az, hogy ez miként lehetséges. Persze, kimerültem, átfagytam az úton, mely idáig vezetett. No de azért két nap alvás mégis csak túlzás!
- A tested megfáradt és beteg, nem állt készen a mögötted álló napokra. A mák teje segített hosszú álomba – válaszolta meg még fel nem tett kérdésemet. – Amit Thorin adott neked.
- Hát tudod? – tekintettem fel rá.
- Sok mindent tudok – jelent meg az arcán az a jellegzetes, fáradt mosoly.
Az arcomon akaratlanul is kínos mosoly jelent meg, melyet már csak az tehetett volna kínosabbá, ha megpróbáltam volna leleplezni.
Amikor láttam, hogy az idős törp szintén mosolyog, nem tudtam megállni, hogy megtörjem a csendet egy torokköszörüléssel.
- Sajnos a pihenéssel úgy érzem, csak idő fecséreltem el. Segíteni szeretnék. Mindenki teszi a dolgát és segíti a dolgok előrelendülését, és én egyáltalán nem érzem helyesnek, hogy kilógok a sorból.
- Mindnyájan ismerünk annyira, hogy tudjuk, nem szívesen maradsz veszteg. Ez esetben azt tanácsolnám, hogy gyógyulj meg! Utána pedig szívesen vesszük segítségedet – mondta, majd a szoba bejárata felé vette az irányt. Lassú léptekkel, hátul összekulcsolt kezekkel, és leszegett fejjel, akárcsak olyas valaki, aki nagy gondban van. Az utolsó, laktató falat elfogyasztása után felálltam a székről, és mellé léptem. Ám szavai ismét megelőzték az enyémeket:
- Ami pedig Thorint illeti, légy óvatos. Nem biztos, hogy azzal a Thorinnal állsz szemben, akivel napokkal ezelőtt. Ez a hely, az otthonunk... ez...
Nem fejezte be, inkább fejcsóválva elsietett, engem ezzel pedig faképnél hagyott, tanácstalanul, ahogy még mindig az elhangzott szavak értelmét kerestem.
Pár pillanatomba került, mire ráeszméltem, hogy még mindig ugyanott állok és ugyanazzal az arckifejezéssel, mint amikor Balin otthagyott. És ahogy egyedül maradtam, újabb lázas hullám ragadott magával, a gyengeség lidérces nyomása pedig teljes egészével megpróbált engem maga alá gyűrni. A hideg falnak támasztottam a fejemet, hűs volt, egészen kellemes, mindaddig, míg át nem futott rajtam a hűvös érzés. A gondolatok összezavarodtak a fejemben, őrült módon cikáztak, nem hagytak pihenni, lerázhatatlanul zaklattak, míg végül a fejem is belefájdult. Erősen markoltam a szék támláját, melyre időközben rátámaszkodtam, szorításom pedig csak akkor engedett, mikor elhatároztam: Óin keresésére indulok, ha törik, ha szakad. Nem bánom már, minek tart, bízok a jó szívében és a mestersége iránt érzett elhivatottságában – segítenie kell, hogy jobban legyek, mielőtt igazán csúnyára fordulnának a dolgok.
Követtem az utat, melyen Balinnal jöttünk. Végigsimítottam a sima, csiszolt falon, ám a hideg, élettelen érintésre megborzongtam. A folyosó közepén haladtam tovább, majd a tervezett útról letérve egy lépcsőn mentem le, ahonnan langyosabb levegő szállt fel. A járat nem szabadon vezetett végig a nagy térségben – a falak folytatódtak, alagútként vett körbe, mindaddig, míg jobb oldalról el nem fogyott, és át nem vette a helyét egy gondosan megformált, kovácsoltvas korlát. A fokok hamarosan elfogytak, és díszített boltozattal fogadott egy félig fedett folyosó, mely egyre csak jobbra hajlott, míg meg nem láttam a tengernyi kincset, és ezzel együtt az a különös, elborzasztó szag is fogadott, melyet korábban nem tudtam mire vélni. Mostanra már tudtam, hogy nem lehetett más, mint a sárkány bűze.
Nem csak ezt és a károkat hagyta maga után. Itt a falak is kellemesen melegek voltak, valószínűleg napok alatt hűltek le forróból kellemesen langyossá. Jólesően bújtam hozzá, mintha próbáltam volna magamba szívni a melegét, lekuporodtam a fal tövébe. A fénylő kincsekre vetettem egy pillantást. Szóval ez volt az, ami miatt idáig jöttünk – részben. Szóval részben emiatt kockáztattuk annyiszor életünket, emiatt keltünk át azon a borzalmas rengetegen, emiatt sebeztek meg azon az átkozott síkságon, és emiatt kerültek annyiszor veszélybe a szeretteim. De mégis, emiatt vannak egyáltalán szeretteim – leszámítva ugye Bilbót. És ez okozta azt is, hogy legnagyobb vágyam valóra vált. Egyszerre gyűlöltem és voltam hálás ennek a kincsnek.
Lassan rákényszerítettem magam az indulásra. De előtte még bosszankodva tudomásul vehettem, hogy kezeimet, és jó eséllyel a hátamat is korom borította. Nem mintha az utóbbi hónapjaimba nem lett volna rá alkalmam, hogy megszokjam a koszt. Volt, hogy akár hetekig sem volt alkalmunk alaposabb mosakodásra, szappanról már nem is beszélve. Ilyenkor társaim és jómagam illata sem volt nevezhető még a legnagyobb jóindulattal sem illatnak. Leginkább egy rosszabb állapotban lévő istállóhoz hasonlíthattam volna magunkat. Így ilyen tapasztalatokkal a hátam mögött nem vetettem meg ruhám kéztörlőként való használatát sem. Összedörzsöltem tenyereimet, és először kissé imbolyogva továbbindultam.
Jókora kerülőutat tehettem meg, hogy még csak most hallottam meg a törpök távoli hangját. Ez a hely hatalmas, és azt hiszem, ezer meg ezer törp kéne még ahhoz, hogy életet lehelhessenek a Hegybe. Ismét. De mindennek meg van a saját ideje, mert ezen csak az segíthet, és a múlásával hazavándorló nép. Ha nekünk több, mint fél év volt szükséges, akkor vajon nekik mennyi kéne?
Felhagytam ezen gondolatokkal, hisz egy részt nem is tartozik rám igazán, no meg ha másként is lenne, akkor sem tehetnék semmit az ügy érdekében.
Ismét a kutakodó törpök látványával találkoztam. Jobbra tekintve pedig Thorinon állapodhatott meg tekintetem, ki immár királyi öltözékben pompázott: hosszú palástja a földet súrolta, ékszereket viselt, majdnem minden ujján gyűrű, ezüst és arany egyaránt. Míg meg nem láttam a nyakában logó nyakláncon a gyűrűmet, egészen megdöbbenten néztem rá. Mintha életemben először láttam volna. Ő volt, de valahogy mégsem volt ő.
Lassan, méricskélve indultam meg felé, hisz fejemben több kérdés is nagy port vert. Egyrészt még mindig nem volt tiszta előttem, hogy mi is történt, mikor utoljára láttam. A hirtelen rám törő fáradtság (még az akkorinál is ellenállhatatlanabb), aztán a több napos szunnyadás... sehogy se tetszett, és nem is értem, hogy tehette ezt a megkérdezésem nélkül. Másrészt pedig...
- Zsákos kisasszony! – vett észre végre. Nem szerettem, amikor így szólított, főleg most, hogy a titkolózás ideje lejárt.
- Szerintem kiegyezhetünk egy Bellában is – fontam össze karjaimat, és megálltam tőle néhány lépésre.
Beleegyezése jeleként kissé meghajtott fejét, majd a közénk kiállított távolságot két lépéssel átszelte.
- Örülök, hogy visszatértél köreinkbe – mondta.
- Ahogy én is. Az álom tartott vissza. Azt hiszem, mostantól jobban megválogatom, kinek a tömlőjéből kortyolok – vontam fel szemöldökömet egy csöppnyi számonkéréssel, de koránt sem annyival, hogy komolyan vegyen. Tekintetem megakadt a szeme alatti sötét karikákon. – De mondd csak, te mikor hajtottad utoljára álomra a fejed és feledkeztél meg egy pillanatra is arról az átkozott kőről?
Amint kimondtam, meg is bántam szavaimat. Nem ért váratlanul az arcán átfutó sötét pillantás és a dühödt szikra szemeiben.
- Soha többet ne nevezd átkozottnak örökségemet. – Hangja halk volt és visszafogott, sokkalta rémisztőbb az üvöltésnél. – Megértetted?
- Ne haragudj, nem volt semmi rossz szándékom…
- Megértetted?
Kevés kellett hozzá, hogy döbbenetemben hátrálni kezdjek.
- Igen – mondtam leheletnyi rémülettel a hangomban. – Nem szerettelek volna megsérteni. Aggódom érted. És dühít, hogy talán addig fogsz itt állni, míg a fáradtság maga alá nem gyűr. Senki sem kételkedik az elhívatottságodban és odaadásodban.
- A küldetés az első. Minden más csak utána következik. Ez az egész még koránt sem ért véget a sárkány elűzésével. Ezt neked is meg kell értened – mondta. A lágyság szóról szóra tért vissza hangába.
- Megértem. De akkor sem hagyom ennyiben. – mondtam, engedve makacsságomnak. – Nem termettem vezetőnek, sem semmi hasonlóra, de egyet elhihetsz nekem: üres tekintetű, kimerült törpökkel nem fogsz jutni semmire – mutattam körbe. – Nem kételkedek az erőtökben és kitartásotokban, de te is tudod, én is tudom, ők is tudják, hogy mindnyájunknak vannak határaink. Adj magatoknak egy éjszakát! A virradattal és újult erővel talán megtalálják. Itt kell lennie valahol.
Javaslatomra nem válaszolt egyből. Megérintette az arcom.
-          - Lángolsz. Beteg vagy.
-         - Beteg vagyok – tettem a kezem kézfejére. – És bizonyosan te is az leszel, ha így folytatod.
-          - Egy éjszaka…
-         - Egyetlen egy. Töltsd egyedül, vagy velem, de nyugalomra van szükséged. Felejtsd el az aranyat, felejts el mindent! Csupán néhány órára.
Láttam rajta, hogy vívódik.
-          - Keresd fel Óint! Tudni fogja, mihez kezdjen veled – mondta. Türelmetlenné váltam szóterelése miatt.
-         - Thorin…
-          - Tedd, amire kértelek – mondta, majd megcsókolta homlokom búcsúzás gyanánt.
Magam mellé ejtett kezekkel figyeltem, ahogy visszatérve korábbi teendőihez eltűnt egy kanyarban, hátrahagyva lépteinek zaját és engem. Bizonytalanul tekintettem körbe a megfelelő irány után kutatva, remélve, hogyha én megfogadom tanácsát, ő is komolyabban fontolóra veszi az enyémet. A lépcső, melyen lépdeltem, egy kanyarral elvált a faltól, és most korlát nélküli útként vezetett egyre lejjebb a sziporkázó kincsestárna felé, miközben én magamban serényen szidtam a biztonságosnak koránt sem nevezhető építményt és annak megálmodóit.
Első zörgő lépéseimre az érméken legalább úgy összehúztam magam, mintha a sárkány még mindig itt szuszogna valahol, de persze valójában nem hatalmas alakjának éles emléke miatt rándultam össze – bűntudat és szégyen csilingelt lépteim nyomán. Tartottam tőle, hogy meglát valaki. Thorin minden bizonnyal azt mondaná, hogy több bizalommal tartozok nekik, és valahol igaza is lenne, hisz akik körül vesznek, nem mások, mint azok a törpök, akikkel átszeltem Középföldét nagy kalandok közepette, és többször be is bizonyították, hogy bízni igen is érdemes bennük. Egy kis hang bennem még sem engedett, egyre csak fújta, hogy valamennyijüket elárultam, az ilyenben pedig hinni kár lenne, mint amilyen én vagyok. Legjobban Filitől tartottam, és egyre csak kapkodtam fejemet, mint aki valami rosszban sántikál, szőke tincsek tulajdonosa után kutatva, és egyszer már azon kaptam magam, hogy kezeimet tördelem, miközben éreztem, hogy a betegségem okozta láz mellé egy újabb társult, a félelem és izgalom nehezedő keveréke.
-         - Miben lehetek segítségedre? – fordult felém Óin.
Egy félreeső, fénytől jobban árnyékolt helyen álltunk, körülöttünk bóklásztak néhányan, és ahogy sejtettem, legtöbben igen kedveszegetten csoszogtak, de azért a munkájukat végezték, és azt sem gondoltam, hogy bármelyikük is hibáztatná Thorint – egyszerűen csak kimerültek voltak.
Nagyokat pislogtam a kérdésre kiszakadva az ábrándozásból, és türelmetlenség vagy gúny után kerestem az idős törp szavaiban. Ezzel ellentétben inkább egyfajta dallamosságot véltem kihallani a hangjából, mintha még külön örömnek is számítana, hogy nagy valószínűséggel kéréssel fordulok hozzá. Haragot nem engedett kiérződni, bár fáradtságot se, pedig az utóbbiban biztos voltam.
-       Szakértelmedre lenne szükségem – mondtam halkan, mintha csak egy titkot súgnék, miképp estem a vízbe, majd mily módon hűltem meg a Hegy felé iszkolva. – Azt hiszem, meghűltem. Azonban a pihenés nem segített rajtam, ezúton folyamodtam azon lehetséges megoldáshoz, hogy felkerestelek téged…
-       Talán a hangod is elment? – kérdezte Óin, mire meglepődötten néztem fel rá. – Zsákos kisasszony, a felét sem értettem a mondanivalódnak.
Ismét gúny után kutattam, de persze most sem érzékeltem semmit, így úgy döntöttem, fel is hagyok ezzel a tevékenységemmel.
-       Meghűlhettem – emeltem meg hangomat. – Tudnál rajtam segíteni?
-       Már hogyne tudnék! – hangjából méltatlankodást véltem kihallani, és megbántam, hogy szavaimban kétséget láthatott, miközben ilyesmi még csak fel sem vetült bennem.
Rövid gondolkozás után azonban hozzátette:
-        -   Mégis csak akad egy kis probléma. A gyógyfüveket, melyeket magammal hoztam egy sajnálatos baleset útján elveszítettem, akár csak fegyvereimet.
-        -   Ó – szólaltam fel csalódottan. – Ez valóban nem túl jó hír… És esetleg nem lehetnek valahol régi készletek?
-         - Ugyan! – szólt egyből. Nem választott el sok attól, hogy pisszegjek, de azt, hogy riadtan körültekintsek, nem tudtam megállni. A fenének se hiányzott, hogy magunkra vonja a figyelmet. Türelmesen figyeltem tovább. – Ha maradtak is éppen, a kor már rég használhatatlanná tette őket. Azonban mégis csak eszembe jutott valami.
Szemeim felcsillantak a lehetséges megoldás gondolatára.
-         - Akad egy gyógyfű, mely Kilit is meggyógyította. Én mondom, sose láttam még ilyet előtte! Varázslattal bír! Igen sajnálom, hogy még csak most szereztem róla tudomást. Azt hiszem, hogy a múltban számtalan alkalommal lett volna eredményesebb a gyógyítás, ha ismertük volna ezt a gyógyfüvet.
-         - Mi a neve és hol lelhetem?
-         - Athelas – mondta. – A tóvárosi emberek se jártak nálunk előrébb: takarmányként adták barmaiknak. Ám az oda vezető út elvágódott, és ha a közelben szabadon is növekedett, az már bizonyosan elfagyott.
-          - Tehát ez reménytelen – biggyedt le a szám, és értetlenkedve álltam Óin áradozása előtt, ha számunkra elérhetetlen ez a bizonyos athelas.
-         - Nem! Koránt sem az – szólt ismét a szokásosnál is emeltebb hangerőn. – Kili tarisznyájába rejtette a maradékot, ami megmaradt Tóvárosban. Egy tündenő gyógyította, amikor…
      Doronith? Egyből ő jutott eszembe. Talán fivérével utánunk jöttek volna? De miért tettek volna ilyet? Kérdések sorozata vetődött fel bennem, de csak egyben voltam biztos: később ennek még utánajárok…
-        - És tegyük fel, hogy hozzájutok a gyógyfűhöz – mondtam. – Mit kezdjek vele? Láz és fájó levegővétel lenne, amitől szabadulnék.
-        -   Ez esetben azt tanácsolnám, hogy készíts belőle főzetet, és míg forró, a gőzét lélegezd be – mondta elgondolkozva. – Ez tudásom szerint beválhat, főleg, ha ekkora erejű gyógynövényről van szó…
-          - Hálásan köszönöm, Óin! De egy valamit még árulj el nekem: miért segítettél?
Ismét megbántam, hogy előbb járt a szám, mint az eszem. A törp először meglepődve, majd értetlenül nézett rám. – Már miért ne segítettem volna, engedelmeddel?
-        -   Semmi, nem érdekes – tettem egy hátráló lépést. – Bolondokat beszélek… bizonyosan a láz teszi. Nagyon köszönöm a segítségedet! – szóltam még vissza, aztán olyan gyorsan eliszkoltam, ahogy tudtam.
A legközelebbi lehetőségnél hátrahagytam a zörgő lépteket, és gyors ütemben szedtem a lépcsőfokokat. Amikor pedig biztosra vehettem, hogy nem lát már senki, leültem egy lépcsőfokra, kőfalnak vetettem a hátam, és hosszú gondolkozásba kezdtem.
Tehát Kilinél van a jelenlegi egyetlen esélyem a gyógyulásra. Biztosra vettem, hogy a sors jót mulat rajtam. Ami még ettől is jobb lenne, az az, ha Fili tarisznyájában lapulna ez a bizonyos athelas. De még Kilihez is hogy lehetne merszem odamenni, hogy kérhetnék ekkora szívességet, főként azt tekintve, hogy még valószínűleg szüksége is van a gyógynövényre? Bárcsak lenne más lehetőségem, százszorta nehezebb, csak szívességet ne kéne kérnem senkitől! De ez esetben úgy festett a dolog, hogy nincs más módja, kénytelen leszek szembenézni Kilivel – és önmagammal is.
Megtörhetetlennek hitt, tompa magányomat puha, halk és túlságosan is ismerős léptek törték meg. Ugyanazok, melyek hallatán a nagyon távoli múltban fejemre húztam takarómat a későreggeleken, még mielőtt kinyitódott volna az ajtó, és Bilbó türelemvesztett hangon ébredésre nem bírt volna - persze csak akkor, amikor nem rajtam volt a reggelikészítés sora.
Először nem vett észre. Túlságosan is elmélyülten nézegette a kezében lévő, fénylő valamit. Majd óvatosan körbetekintett. Egy pillanatig azt gondoltam, meg se lát, de tekintetem magához vonzotta az övét. Ijedt, sípoló hang szakadt fel a torkán, a rejtegetettnek tűnő tárgynak pedig kevesen múlott, hogy gyászos véget érjen – azonban ezzel az ügyetlen mozdulattal lehetőségem adódott jobban megszemlélni a követ, mely saját fénnyel ragyogott.
-          - Hűűű – fojtottam el egy apró sikolyt, s a szám elé helyeztem öklömet. Egy cseppet sem esett nehezemre a lábra állás. Tudtam, mit rejtett imént kabátja mögé.
-        -   Ne, ne, ne… tsss – emelte mutatóujját szája elé, és én nyomban elhallgattam. Egy rövid elmefuttatás után rádöbbentem, hogy egy hangos, felháborodott kiáltással csak összecsődíteni Erebor összes lelkét, s ez nem lenne éppen nagyszerű ötlet ebben a helyzetben. – Meg-meg tudom magyarázni… Csak keressünk egy biztonságosabb helyet, rendben? – hangja olyan idegesen csengett, hogy még csak el sem tudtam volna képzelni mi lenne, ha helyettem bárki más, vagy esetleg maga Thorin előtt állna.
Csendben követtem, egy pisszenés nélkül át a hosszú folyosókon, lépcsőkön. Egyetlen egyszer tettem megjegyzést, amikor bizonytalanságot láttam rajta – ekkor azt tanácsoltam, keressük fel korábbi szobámat, arra úgy se jár senki.
Hamarosan már nyikorgott is a nehéz faajtó, elsőnek Bilbó lépett be, miután beengedtem, aztán én. Felindultan lépkedtem az ágyhoz, hogy lehuppanjak. Egyszeriben keserűség és értetlenség nehezedett rám, az előre látható események sokkal inkább hoztak rám bút, mint haragot. Ha jól sejtettem, hogy Bilbó kopott kabátja az Arkenkövet rejti…
Forrónak éreztem a levegőt. Izzadság gyöngyözött a homlokomon, míg fel nem itattam őket ruhám ujjával, blúzom pedig teljesen átázott a hátamnál.
-          - Bella, mondd csak, jól vagy? Nem úgy nézel ki, mint akin segített a pihenés – mondta bizonytalanul.
Mielőtt rámordultam volna szóterelés miatt, nagy levegőt vettem, és megpróbáltam higgadt maradni, noha közel sem voltam az.
-         - Nem – ingattam meg fejem. – Nem vagyok jól.
Csend. Kínosan pásztáztuk a szőnyeget, vagy éppen az erkélyre nyíló szárnyas ajtót, melyet Bilbó olyan rutinnal tárt ki törpösen bonyolult zárja ellenére, mintha legalább századjára tenné meg.
-         - Lenne egy dolog, amitől sokkal jobban lennék.
-         - Még pedig?
-         - Esetleg, nem is tudom… – nyújtottam el a szavakat megjátszott elmélkedésem közepette. – Ha azt mondanád, hogy tiszta a lelkiismereted.
Kétkedve nézett rám, várva a folytatásra.
-         - Meg hogy nincs nálad az Arkenkő – suttogtam az utolsó szavakat. – Hogy nem csaptad be Thorint, engem, de főleg nem a napok óta kint keresgélő törpöket. Hogy nem vagy egy áruló! Mert nem elég, hogy én azzá lettem? Hogy cserbenhagytam mindenkit Tóvárosban? Mondd, miért tetted ezt, Bilbó? Jól tudod, hogy a küldetés kulcsát hordozod magadnál, az utolsó mondatvégi pontot! Miért nem tudtad odaadni csak, egyszerűen csak…
-         - A dolgok megváltoztak – szakított félbe, és megbánásról nem éppen tanúskodó hangja felidegesített.
-          - Mégis mi képes két nap alatt olyan változáson keresztül menni, hogy ekkora árulásra vegyen rá? – förmedtem rá.
-         - Hát Thorin!
Eszembe jutott, mit mondott nemrégiben Balin: hogy nem ugyanazzal a törppel állok szemben, mint korábban. Aztán én magam is tapasztalhattam, hogy valami valóban nem volt a régi. Thorinnal álltam szemben, de mintha mégse Thorin lett volna.
-        -   A kincsek, a hely… Teljesen kifordult magából. Balin is figyelmeztetett.
Bólintottam. Nekem is szólt erről.
-        -   És többek között arra is, hogy a kő csak tovább rontana mindent. Korábban is át akartam adni. De most már örülök, hogy nem tettem meg.
Talán igaza volt Bilbónak. Ha mind ez igaz, akkor valóban jobb lesz Thorintól távol tartani az Arkenkövet. De vajon meddig húzható ez az állapot? Mi lesz, ha hetek múltán se kerül elő a hőn áhított örökség? Talán már most is gyanakodik, hisz koránt sem féleszű, megtéveszteni meg nem éppen gyerekjáték. Ha nem kényszerülnék rá, én magam se tenném.
De a helyzet most mást kívánt.
-        -   Ez megváltoztat mindent. Megőrzöm a titkot. Nem mondom el senkinek. És sajnálom még a feltételezést is, hogy áruló lehetsz. Nem is tudom, mi üthetett belém…
-          - Hasonló körülmények között talán én se gondoltam volna mást – vigasztalt, bár én nem gondoltam, hogy Bilbó valaha is megvádolna bármivel, még mielőtt teljes mértékben biztos lenne a dolgában. – Meg kell valljam, aggódok érted. A gyógyulásnak jeleit sem mutatod, mégis amióta csak felébredtél, talpon vagy.
-        -   Ne gyötörd magad effélékkel. Különben is, már megtaláltam a kiutat ebből az undok betegségből. Csupán idő kérdése, és jobb leszek, mint új koromban! – mosolyogtam fivéremre.
-          - Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra. Őszintén örülnék neki, ha a saját lábaidon lennél képes hazajönni velem – tréfált, és vele vigyorogtam, még ha eszembe is jutott közben, hogy bárhova is megyek, még ha arra a távoli, otthonnak nevezett helyre is, ahol felnőttem, vissza fog húzni a szívem. Nem feltétlenül Ereborba. Thorinhoz. – Nem hinném, hogy elbírnálak a Megyéig – toldotta meg.
-          - Majd repülünk a sasok hátán – mosolyogtam.
-          - Bolond kishúgocskám – szorított magához, és egyben meg is borzolta hajamat. – Attól tartok, hogy sosem fogsz felnőni igazán.
Vállára hajtottam fejem.
-         - Esélytelen. Mégis csak Tuk vér folyik az ereinkben. A teljes komolyság nem tartozik kiváltságaink közé, Bilbó – motyogtam ölelésébe.
Erre csak hümmögött.
- Ez... ez korom?

Még egy darabon Bilbóval tartottam, úgy egy-két órán át élveztük egymás társaságát. Önfeledt nevetéssel töltöttük el Erebor termeit, ahol végighaladtunk. A régi falak mintha engedtek volna komorságukból, és vesztettek volna hideg fényükből. Tekintélyt parancsoló nagyságuk immár nem egy rég elhagyatott birodalom keserveként tornyosult felénk, hanem mint biztonságot nyújtó, védelmező szilárdság. Ezen egy sárkány ugyan sebet ejthet, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az elkövetkezendő napok, hetek, évek és századok efféle veszélyt rejtenének. Az igazság virágzó éveket követel, erős birodalommal és egy boldog néppel, akik királyukkal életre keltik Erebort és Völgyvárost. Még csak el sem tudom képzelni, hogy másként legyen.
Bilbóval való sétám véget ért azon a ponton, mikor ellenkezést nem tűrő hangon pihenésre parancsolt. Még a szobáig is felkísért, ahol múlt napjaimat töltöttem.
Amint bezárult az ajtó, lehúztam magamról koszos ruháimat, és újakat vettem fel, hogy ágyba vethessem magam. Így, hogy figyelmemet nem terelte el semmi, ismét jobban kezdtem érezni a rosszullét jeleit. Alaposan betakaróztam, hogy még csak egy lábujjam hegyét se érje a hideg. Ahogy lehunytam a szemeim, szinte azonnal elaludtam - már ha lehetett ezt alvásnak nevezni. Különös lázálom vette kezdetét, és félálomban is éreztem, ahogy ráz a hideg. 
Ismét a egyedül bolyongtam a Bakacsinerdőben. Szemek lestek rám a sötétből, a levelek pedig érmék hangján súrlódtak talpammal minden lépésem után. A fák suttogtak fejem között, én pedig sietősre fogtam lépteimet egy hangos csattanás hallatán, rémülettől hajtva. A lépéseim egyre nagyobb zajt vertek, ami felriasztotta a körülöttem lévő erdőt. Suttogásból zsivaj lett, majd kiabálás egy ismeretlen, értelmetlen nyelven. Amikor nagy puffanással hasra vágódtam, minden elcsendesedett. A csend valósággal bántotta fülemet, és eszembe juttatta egy fagyott tó felszínét.Az Arkenkő gurult ki a zsebemből, és egy kiálló gyökérnek ütközött. Féltve nyúltam utána, mikor a fagyökér megmozdult. Két, összefonódó kéz tartotta eddig egymást, és most mohón a kő után nyúltak, az egyik gyorsabban, mint a másik, és már be is húzta magával a föld alá. Csak arra tudtam gondolni, hogy vissza kell szereznem. Utánanyúltam, és ledugtam a kezem a lyukba, melybe visszahúzódott. Abban a pillanatban megragadta valami a csuklómat, és elkezdett húzni. Rémülten próbáltam lerázni magamról, de már késő volt: újabb kezek ragadtak meg, a bokámon, karomon. A nyakamat is elkapta egy, és én kétségbeesetten kapkodtam levegő után, mielőtt még éreztem volna, hogy beomlik alattam a föld.
- Bella?
Levegőt kapkodva riadtam fel. Mintha most bukkantam volna fel a víz felszíne alól, mély levegőket vettem. Ezt olyan köhögés követte, melybe még a mellkasom is belefájdult. Úgy hullottam vissza a párnák közé, mint aki egy szemhunyásnyit se aludt.
- Rémálmok? - kérdezett egy hang.
- Rosszabb - válaszoltam a plafonra meredve. - Lázálmok.
- Azokból én is kivettem részem az elmúlt napokban - mondta Kili.
- Kili? - ültem fel nyomban. - Mit keresel itt?
- Először is, Thorin mindenkit elküldött pihenni. Vártam, hogy felkeress engem, de aztán eszembe jutott, hogy talán olyan rosszul vagy... Szóval ezt hoztam neked - mondta, és felmutatott egy kis táskát, mely túl kicsi volt a benne tárolt dolog számára, így kikandikált belőle néhány levél. - Én már nem veszem hasznát.
- Hát teljesen felépültél?
- Fel, bizony.
- Hála az égnek - mosolyogtam rá, és lábra álltam. - Köszönöm - léptem oda hozzá, hogy átvegyem a csomagot. - Nem lehetek ezért elég hálás.
Kinyitottam a táskát, hogy egy pillantást vessek az athelasra.
- Ugyan, mondtam, hogy már nem lehet hasznomra - mondta. Köszönt, megfordult és elsétált, én pedig zavartan néztem utána. Képtelen voltam elképzelni, hogy ez ilyen egyszerűen ment. Az egészben még is volt valami furcsa, de talán ez az érzés betudható a rossz lelkiismeretemnek.
Ott álltam az ajtóban az egyetlen dologgal ezen a helyen, ami meg tudott gyógyítani. Csupán meg kell keresnem e megfelelő eszközöket a vízforraláshoz, és ha Óin nem tévedett a növény erejével kapcsolatban, már nem voltam messze attól, hogy túl legyek ezen az egész mizérián, és ismét teljes erőmmel lehessek a többiek között.
És hogy ez minél hamarabb be is következhessen, azon nyomban el is indultam.

További történetek

0 megjegyzés

Visszatérő vendégek

Statisztika

Blog archívum